2007 Karácsony - Tasmania

Hát ez a karácsonyi-szilveszteri időszak is eltelt elég hamar. Mindazonáltal nem panaszkodhatunk, hogy a 4 fal között unatkozva töltöttük ezt a 10 napot, hisz utazgattunk. A karácsony körüli 5 napot Tasmánia felfedezésével töltöttük. Majd innen repültünk északra,hogy a szilveszteri napokat Queensland trópusi részén töltsük esőerdők és a nagy korall zátony felfedezésével. Álljon itt kis beszámolónk az utazásról.


Tasmania

Dec. 22.-én 11 óra magasságában még kicsit kábán begyüjtöttük csomagjainkat a Launcestoni reptéren, hogy felvegyuk utitársunkat az elkövetkező 5 napra a Hertz autókölcsönző jóvoltából. Az új utitárs egy kis automata Mitsubishi Lancer volt, igazi economy kategória. Innen a sebességhatárokt betartva elvágtáztunk Launceston városkába, ami a második legnagyobb város a szigeten és habár kis település hangulatát keltette bennünk rákellett jönnönk az elkövetkező napokban, hogy Tasi léptékkel Launceston bizony nyüzsgő metropolisz. A napot a városka felfedezésével töltöttök, bejára főbb utcáit, tereit, parkjait és sétányait. Érdekessége, hogy Ausztrália szerte itt található a legnagyobb sűrűségben 19. századi épületek. Összességében egy nagyon hangulatos hely, melynek fényét tovább emeli a James Boag sörfőzde is.

A délután, innen elversenyeztünk Devonport városkába, ahol az esti szállásunk volt. Devonport érdekessége, hogy ide fut be a Spirit of Tasmania nevü tengerjáró komp, mely a nagy föld és Tasmania között ingázik a Bass Strait vizein. A komp egy éjszaka alatt juttatja az utasokat Melbourne-ből Devonport-ba. Mivel szállásunk a vízparton volt kétszer is megcsodálhattuk, ahogy a hajó-monstrum méltóságteljesen becsorog a kikötőbe. Devonportban egy kis tengerparti sétán kívül nem sok mindent láttunk, ami megragadta volna komolyabban a fantáziánkat, így kiváncsian vágtunk neki az útnak másnap reggel felfedezni Burnie, Stanley és Waratah településeket.

Burnie szintén egy nagyobbacska település mindazzal a szórakozási lehetőséggel, amit egy tútista ilyenkor felkeresne. Egy jót pizzáztunk, megnéztük a közeli Round Hill kilátót és a Fern Glade természetvédelmi területet, ahol szabadon élnek kacsacsőrű emlősök, de sajna mi nem láttunk egyet sem pedig óvatosan osontunk a páfrány fák árnyékában a folyóparton.
Stanley egy régi kis falucska, ami Tasmania legtisztább települése címet birtokolja és mely többek között halászathoz kapcsolódó multjából próbál turisztikai tőkét kovácsolni. Itt megmásztuk a 13 millió éves 152m magas sziklát (The Nut), ahonnan remek kilátás nyílik a tengerre és a kisvárosra. Innen elindultunk aznapi szállásunk felé Waratah-ba, ami talán a legeldugodtabb falu Tasmania-ban. A régi bányásztelepülésen ma sincs szinte semmi, ódon szállásunk nem volt épp a hilton, ám olcsó volt. Itt megcsodáltuk a vízesést, majd az esti eső beüldözött minket a szállásunkra, ahol a TV-n fogható 1 csatorna nyújtotta örömöket habzsoltuk.

Innen reggel elkanyarodtunk a Cradle Mountain (Bölcső Hegység a formálya után szabadon) bejáratát képező Cradle Valley-hez, mondván egy kellemeset túrázunk a kiemelt természetvédelmi területen, de mivel melegruhában igencsak hiányt szenvedtünk, hamar feladtuk a dolgot és csak a kocsiból csodáltuk a tájat. Innen Zeehan érintésével (nem érdemel komolyabb említést) Strahan városa felé vettük az irányt. Strahan egy kis kikötő, ami egy nagy öböl partján fekszik, amibe a Gordon folyó hordja rendületlenül hordalékát. Talán ezen a városon lehet látni a legjobban miként sikerült a bányász múltat egy virágzó túrisztikai jelenné és jövővé formálni. Az öböl érdekessége, hogy itt volt Australia legkegyetlenebb fegyenctelepe a Sarah Island Settlement. Kis csavargás után már megint úton voltunk aznapi éjszakai szállásunk felé Queenstown-ba. Queenstown Strahan testvérvárosa, aki még csak mostanság teszi bizonytalan első lépéseit a turizmus útján és bizony a városon szintén érezni a bányászmúlt csilleszagú illatát. Az érc bányászatnak köszönhetően a környező erők javát kivágták, melynek következtében vöröses kopár néha már kísérteties szirtek ölelik körül a települést.

Itt töltöttük a Szent estét. Kis vacsoránk után átbattyogtunk a bárba (no mert a szállásunkon az is volt) és a fogadó már ismert hajmeresztő árait nem tekintve potom 20 dolcsiért rendeltünk két pohár Pinot Noir-t és a kandalló elött olvasgatva, beszélgetve szürcsölgettük egy pár órát.

Másnap reggel a hegyeken átkelve eljutottunk a Lake St. Clair nemzeti parkba, ahol a buli tépaló sityka bizony igen jó szolgálatott tett a csípős hidegben. Lake St. Slair egy gleccserek vájta tó, rekord 160m-es mélységgel. A túristák úgy mászkáltak, mintha a Mount Everest meghódítására készültek volna, mindenki komoly túra felszereléssel és beöltözve, hogy csak az orruk látszott ki. Mint megtudtuk gyakorlatilag az év bármelyik hónapjában lehet havazásra számítani, így a felkészülés érthető volt. Sajna itt sem sikerült kacsacsőrű elvtársat lencsevégre kapni, pedig nem érkeztünk túl későn.

Innen kicsit többet autóztunk, hogy megnézzük a Mount Field nemzeti parkot és nevezetes lépcsős vízesését a Russel Falls-t. Bizony itt lehetett érezni igazán a természet lüktető életerejét és lenyűgöző bujaságát. A mohás páfrányerdő mélyén megbúvó vízesés igen megkapó látvány, ami megérte a kitérőt.

Innen Hobart mellett angolosan elhúzva északnak fordultunk, hogy még az estére Swansea-ba érjünk aznapi szállásunkra. Swansea unalmas és mivel a keleti partján fekszik a szigeten a bölcső hegység által elválasztva a nyugatről érkező esőktől és viharoktól igen száraz. Habár aznap már elég volt a vezetésből mégis elugrottunk a mintegy 70km-re lévő Freycinet nemzeti parkoz és meglestük a híres Wineglass Bay-t, ami igen megkapó látvány, de hasonló sok akad Kenguruföldön.

Másnap reggel vígan fordultunk vissza délnek, hogy először Port Arthur hírhed pokoli paradicsomán létesített fegyenctelepet majd Hobart-ot fedezzük fel. Port Arthur 1830 és 1877 között látta vendégül a britt korona fenhatóság visszaeső rosszcsontjait. Működése alatt kb 12 ezren élvezték a kerítés nélküli telep vendégszeretetét. Azok akik itt is tovább rosszalkodtak kerültek Sarah Island vagy Norfolk Island-ra. A félsziget végén megbúvó műintézmény alapvető pillére az elszigeteltség, kemény munka és a szigorú vallási tanítás volt. Habár igazából sikertelen volt az intézet, elveit ma is használját világszerte a börtönökben. A telepről szökni majdnem lehetetlen volt (persze volt akinek sikerült), az öböl felöl a hideg, cápáktól hemzsegő viharos tenger, a szárazföldön pedig a félsziget keskeny bejáratát kiéheztetett bullmasztifok kiláncolt sorfala őrizte. Itt még a katonák és a parancsnok is rabok voltak. A fegyenc időszakot követően hányattatot sora volt a telepnek, két bozót tűz is pusztított, ami maradt azt meg széthordták, de mára sikerült megőrizni a "maradékot" és komoly túrisztikai látványossággá formálni.

Innen a délután folyamán az állam fővárosába Hobart-ba kanyarodtunk. Hobart egy aranyos, kis város a Derwent folyó torkolatánál. Érdekessége, hogy a második legrégebbi települése Australia-nak, amit 1804-ben alapítottak sebtiben a Brittek, hogy megelőzzék a már kacsingató Franciákat. Itt csavarogtunk, feltérképeztük a várost és a kikötőt, a Salamanca Place-t és a Battery Point-ot. A város egy nap alatt töviről hegyire bejárható. Itt töltöttük utolsó esténket, hogy 27.-n reggel 1600km levezetése után Tasmania tiszta és hűvös világából a trópusi Queensland egyik központjába Cairns-be repüljünk.

De ezt majd a következő bejegyzésben....

Fényképeinket itt találjátok!

Üdv,
M&Sz